Mondják, hogy Budapest fürdőváros. Én úgy vélem, inkább „étterem-város” lenne az igazán találó elnevezés.

Mert Budapest valóban az! Talán nincs még egy ilyen méretű nagyváros a világon, ahol annyi étterem, falatozó, bisztró lenne, mint Budapesten. Boldogult úrfi koromban, mielőtt megházasodtam volna, magam is rengeteg étteremnek voltam hellyel-közzel törzsvendége.

Az volt a szép benne, hogy ezek az éttermek nem csak külalakjukban voltak különbözőek, hanem lényegükben, azaz konyhájukban is. Méghozzá úgy, hogy minden ételért más-más helyre járt az ember.

Tejszínhabos hideg meggylevesért a Zöldfába jártam Budára. A Márvány menyasszony tányérról lecsorgó borjúpaprikása felséges volt, a hozzá adott kovászos uborka zamatára még ma is emlékszem. Marshall májért a Metropol szálló éttermébe volt érdemes elmenni, Óvári szeletért a Trojkába, Kijevi csirkemellért a Bajkálba, míg tatárbeefsteak-et természetesen az Ádámban evett az ember. No meg persze ott volt még a Bohémtanya, már akinek jutott hely, mert az mindig tele volt a nyolcvanas években.

És akkor még nem is beszéltünk olyan legendákról, mint az Apostol, a Gundel, a 100 éves, a Múzeum, a Mátyás pince, vagy a New York, tudják, a legendás „mélyvíz”. Vagy a Kispipa, a „Sipos” a Kis kakukk, vagy a Szindbád.

Bőven volt választék, és az ember aszerint választott, hogy mihez volt hangulata, vagy mit akart enni. Budapest éttermeiben szinte minden étel kapható volt akkoriban! (És azért hadd jegyezzük meg, nem csak az éttermekben, hiszen a „fináncok” büféjében, a Pasaréten kapható fasírtról még egy hét múlva is méltán áradozott az ember.)

Minden érdekes, vagy fontos helynek volt étterme! Éterem volt a FÉSZEK klubban, az Újságíró klubban, az FMK-ban, a Néphadsereg Tisztiházában, és a BM klubban is, a „Duna palotában”.

Szinte minden budapesti étteremnek meg volt a maga története, megvoltak a híres, ismert vendégei. És ezek az éttermek valahogy mindig a nyugalom szigetei voltak rohanó világunkban. Béke honolt bennük, nyugalom, és valami leírhatatlan derű. (Bosszankodni, sietni, vagy beszélgetve tárgyalni kávéházakba – pardon, „presszókba” – jártak az emberek.)

De túl a nosztalgián, természetesen ma is vannak éttermek Budapesten, talán még több is, mint a hetvenes- nyolcvanas években. Én mostanában – ha étterembe megyek – a Kaltenbergbe járok.